A napjaim egészen unalmasan telnek. Legfőképp tanulok, főzök, takarítok, néha sütögetek és már el is szaladt a nap. Jövünk-megyünk Bécs-Budapest között.
Próbálok nem belefulladni a sok apró hülyeségbe amit a mindennapokban generálok magamnak, de nem is olyan egyszerű. Főleg, hogy iszonyú sokat tudok kattogni, ha nem figyelek eléggé.
Elkezdtem jógázni, vannak kifejezetten szorongásra gyakorlatok, eddig egészen hasznosnak érzem. Megjegyzem, hátha meglátom, amikor otthon vagyunk és gyorsan elteszem a bőröndbe: kéne hozni magammal polifoam-ot vagy valamit, mert ha a sima parkettán bóhóckodom akkor annak pofára esés lesz a vége.
A Kisnyuszi most otthon van 2 hetet, hiányzik a kis töppedt teste, de neki így volt a legjobb. Muszáj volt jönni, otthon nem maradok anyuékkal mert borzalmasan viselem őket a vonatok pedig késtek, sokat késtek. Nem mertem kitenni őt több órás késéseknek. Otthon is jó helye van, áskálódhat a friss szalmában, szaladgálhat és kap sok finom szénát és zöldséget. Azért már várom, hogy szétszeretgessem a kis pamacsot.
A tanulással pedig ismét (még mindig?) hadilábon állok. Pedig itt van bennem a tudás vágy, az, hogy szeretek a friss, tiszta lapokra okosságokat írni, szeretek egy bögre kávéval ülni és memorizálni, szeretem ha a házimmal bíbelődhetek...de egyszerűen nem jók a módszerek és kiölök belőlem ezt az egészet. Hiába igyekszem, nem nagyon tudok ezen változtatni. Az idei évre minden valószínűséggel el is felejthetem a nyelvvizsga dolgot amiért iszonyúan fáj a szívem. El sem tudom mondani, hogy mennyire nagyon szeretném már ezt a lépcsőt magam mögött hagyni. De azért még szorgosan teperek, hátha nem veszett fejsze nyele.
Hát...valahogy így.
