Az is lehet az én bajom, hogy ezzel az egész felállással nem vagyok kibékülve.
Bécsifiú előtt egészen más volt minden. Ott állt előttem egy 30 éves, aztán egy 25 (kb, szegényeknek már a születési dátumukra sem emlékszem) éves felnőtt férfi és kenterbe vertem, mindenhogy. Erősebb voltam, olyat csináltam mindig amit ők sosem bírtam volna (mondták mind a ketten, hogy ők nem bírták volna a suli-meló kettőst), mindig én voltam aki szervezett, aki bátorított, minden nálam futott össze és egyszerűen nem is volt lehetőség a saját kis puhányságommal törődni, mert nem lehetett. És most?! Nem bírja ki, hogy a legapróbb részletet se tudja, szervez, nála fut össze minden én pedig csak sodródom az árral és kurvára megfulladok. Eddig mindig én nyűgöztem le másokat és most engem nyűgöztek le és nem tudom, hogy hogyan szokás ezt hosszú távon feldolgozni, elfogadni vagy akármit csinálni ezzel, hogy nekem most nem kell megszakadnom azért, hogy a másik figyeljen rám. Hogy csinálják ezt a normálisok?